Buda Béla utószava

Addiktológiai szakemberek – kivált a drogmegelőzéssel foglalkozók – mindig örülnek, ha gyógyult szenvedélybetegek önéletírásai vagy biográfiai ihletésű szépirodalmi művei jelennek meg és hatnak a nagyközönségre.

Ezért öröm ennek a könyvnek a megjelenése is. Érdekes, személyes, spontán életírás, visszatekintés a nehéz, zavaros ifjúkori évekre. Hiteles tanúságtétel, hogy meg lehet gyógyulni, van segítség, meg lehet oldani bajokat, nehézségeket, a zsákutcás életszakaszokból lehet kiút.

De nemcsak ezért jó dolog, és öröm, ha ilyen írások napvilágot látnak.

Azért sem csak, amire a jószándékú átlagember gondolna, hogy az ilyen könyvekből is le lehet vonni a józan tanulságot, „Ti leányok, ne tegyétek…”, meg lehet tudni, hogy az alkohol és a drog milyen veszélyes, mivel járhat, mennyire kell tartózkodni tőlük.

Csak a szilárd hitű pedagógusok vagy a jólelkű idősebb emberek gondolhatják, hogy a fiatal olvasók ilyen tanulságok levonására és megfogadására képesek. Az élet ennél sodróbb, ösztönösebb dolog, és aki egy kicsit a viszontagságait is megtapasztalta, az ebből a történetből is láthatja, hogy az ember akaratlanul bár, de nagyon aktívan rontja a saját életét, könnyen áldoz fel később fontossá váló dolgokat, szenved saját tetteinek következményei miatt.

De – és innen a szakemberek örömének fő forrása – az ilyen könyvek elénk tárják a drogprobléma valódi komplexitását! A drog – valamilyen formájában – az élet része a serdülőkori és a fiatalkori évek során. A legkönnyebb válasz a fiatalok élmény- és szerepszükségleteire, főleg olyan módon, hogy azok a kortársak, akik a mintákat adják a többieknek, ezeket kínálják, képviselik, látványosan fogyasztják. Komplex módon, és ez azt jelenti, hogy a dohányzáson és az alkoholfogyasztáson át, a kultikus zenés és táncos – viselkedési ingerabuzusokat megengedő – szórakozási formákon át, a felnőttkori értékek és szabályok (gyakran ideologikus) elutasításának sajátos „mikro”- ill. „szubkultúrái” révén. Demonstrálják, hogy a kémiai anyag segíti a kommunikációt és a belső önszabályozást a hangulatok és érzelmi állapotok átalakításával, és ez a demonstráció egybecseng azzal, amit a fiatalok a felnőtteken (akár közvetlen családtagjaikon is) látnak, akik ugyancsak dohányoznak, isznak, különféle szenvedélyeknek hódolnak, vagy azokat elutasítva éppen túlzottan szürkék és boldogtalanok.

A legszínesebb, legértelmesebb fiatalok kerülnek bele leginkább a komplex forgatagba. Az önéletírásokból látható, hogy a felnövekedési, önállósodási folyamatban sok olyan pont van, amikor ebből ki lehetne lépni, sok a kellemetlenség, amikor a józan ész a korábbi szokások feladását tanácsolná, és mindig sok a szakképzett és laikus segítő, aki megpróbálkozik a változás kimunkálásával, serkentésével. Ahogy halad a „drogkarrier”, és ahogy belépnek a „félkemény” és „kemény” drogok, amelyek már a szervezet motivációs rendszerébe is beássák magukat, és fő szükségletté válnak, elsöprik a kötelességeket, ambíciókat és a „szeren” kívüli kapcsolatokat, úgy egyszerűsödnek le a belső vívódások és válnak mind kisebb amplitúdójúvá az ellenállási, kilépési, gyógyulási késztetések.

Az önéletrajzok általában hitelesen engedik meg e folyamatok követését és értékelését. A magyarázatok, önfelmentések, hibáztatások igazsága természetesen megkérdőjelezhető, de ezekben is tükröződik az adott időszak felfogásmódja, akkor a droggal kacérkodó majd magát eljegyző személyiség így gondolta, így próbálta önmagának és közvetlen környezetének értelmezni a dolgokat. Az események, a szekvenciák, a következmények és a társadalmi, lelki és egészségi szövődmények viszont valósak, ténylegesek.

Az önéletrajzok a drog társadalmi kezelése – és főleg megelőzése – szempontjából azért fontosak, mert teljes (és mondhatni: irracionális, néha abszurdan ellentmondásos) összetettségében tükrözik ezt a problémát. Valószínű, hogy több önéletrajz, többféle sors megismerése után bomlanak le a mindennapi ill. a művelt olvasó fejében a sablonok, a magyarázati klisék, amelyek sajnos ma a sajtót és a „közbeszédet” meghatározzák. Egy-egy történet ezeket akár meg is erősítheti. Pl. ez az önéletrajz a felszínes közelítésben igazolása lehet a feltevésnek, hogy a szülői család felbomlása, az engedékeny nevelés, a szülői szigor hiánya, a magas életszínvonalért folytatott egzisztenciális harc (amely a növekvő gyermek elhanyagolását vonja maga után), a vallás hiánya, a nyugati életforma kultusza, a fogyasztás káprázata, a rossz barátok, a csempészek és a „dealerek”, a képzetlen és tehetetlen terapeuták, az elégtelen ellátóhelyek, stb. miatt terjednek a drogok és tesznek tönkre mind több fiatal életet. Ezek a tényezők szerepet játszhatnak. De ebből az életfolyamatból, amit a könyv elénk tár, az is kitűnik, hogy a körülmények, feltételek között aktív önépítkezés és életvezetés folyt, beleélhető és általános emberi vágyakkal, legtöbbünkben meglévő törekvésekkel és célokkal, amelyeket drogok nélkül is meg tudtunk hiúsítani magunknak, vagy meghiúsítanak, nehezítenek mások nekünk. Az opciók és döntések az élet sajátos mátrixába ágyazottak, ezek között eligazodni sem könnyű, választani még kevésbé, nehéz egyensúlyt találni az örömök és a kötelezettségek „háztartásában”, kivált ha az értékek „inflációja” gyors és változása szinte alig követhető. Nehéz kötődni, szeretetet adni és elfogadni, kapcsolatokat építeni, szerelemben feloldódni és elvállalni a magunkhoz közel engedett másik ember saját identitásszervezési problémáinak terheit, következményeit.

A szakemberek tudják, hogy ma jószerivel még nem tudjuk, melyek a kezelhető és megváltoztatható faktorai a drogos életutak kialakulásának és fennmaradásának. Az bizonyos csak számukra, hogy az egy- vagy kevéstényezős magyarázatok elégtelenek, és a belőlük eredő – általában tiltó, korlátozó vagy büntető – rendszabályok nemcsak nem segítenek a drogkérdés megoldásában, hanem gyakran többet rontanak, mint használnak. Nem lehet „méretre” vagy „fazonra” alakítani a családi és iskolai szocializációt vagy a fiatalkori életformákat. A tiltás gyakran csak kívánatosabbá tesz dolgokat, ezét éppen a drogügy, a droghasználat jelensége illusztrálja legjobban.

Ha ezt a közvélemény átlátná, ha különböző felfogások és álláspontok közösen és keresően próbálnának párbeszédre lépni a droggal kapcsolatosan, ha a köztudat számára az elsődleges és másodlagos megelőzés módjai is érdekesek lennének, nemcsak a droghalál, a drog miatti züllés, a gyógykezelések sokféle jogi és gyakorlati bonyodalma, tehát ha a drogkipróbálást és fogyasztást elkezdenék a felnövekedés és beilleszkedés, a fiatalkori önmegvalósítás összetett kontextusában szemlélni, akkor lenne várható, hogy a megoldások közelebb kerülnek, a viták termékenyebbé válnának, és a média nemcsak panoptikumot vagy horror múzeumot tárna elénk, hanem az emberi valóság lényeges összefüggéseit.

A szakember számára ilyen asszociációkat kelthet ez az életrajz, és az is örömet ad, hogy írója a kreativitás vonalán tud fejlődni tovább és drogos gondjaiból értelmes egzisztenciális távlatok felé haladhat. Jó lenne ezt mások történetein is látni. Kudarcos életeken át is. Jó lennének „párhuzamos életrajzok” is, pl. most jó volna megismerni, hogyan élték éveiket, helyenként napjaikat a „dramatis personae”, a többi szereplők, az édesanya, az apa, a barátok. Vagyis, ismét, milyen volt az élet, a maga különös, szinte átláthatatlan, de mégis feltárandó, megértésre ösztönző teljességében és komplexitásában „hősünk” körül.

Kellenek tehát a visszaemlékezések, memoárok, önéletrajzi és biográfiai alapú fikciós kórleírások, kell az értelmes és érző „közbeszéd”, a segítés és a megelőzés vágyából fakadó megismerés számára autentikus információs anyag.

Mint ez a könyv.

Buda Béla dr.