Varázsgomba

Szilveszterkor Cs. ismerősei gombáznak, én kicsit borzadok, mert elvégre az drogozás, és rendes – fegyelmezett, kötelességtudó, célokkal rendelkező – ember ilyet nem csinál.

A. recenzióját olvasva kicsit úgy érzem, az a bátorság nincs meg bennem, amit feltételez. Az a bátorság tudatosságot kívánt volna, de inkább csak a vérem vitt. Valójában éppen hogy nincs bátorságom, különösen a hallucinogénekhez, lehet hogy azért, mert volt már ijesztő tapasztalatom. Régen az egyébként is meghatározó szorongások erősödtek csak fel tőle, és láttam olyanokat is, akik belecsavarodtak.

Amikor Marci pár napja Amsterdamból bejelentkezik, hogy begombázott, felmerül bennem, hogy abbahagyom, illetve el sem kezdem a beszélgetést, mert még az ő élményének sem akarok részese lenni.

Különben is az egész elmúlt, olyan, mintha nem lenne, én mást erőltetnék, a rendes életet, mint már mondtam, de a téma mégis van, mert mindig előjön, benne vagyok, a részem, mások tartanak benne, én meg csak azt érzem, dolgom van vele, de nem tudom megfogni, hogy mi.

A. mákot termesztene, és már nyílok kifelé, ennyi szó róla, nem lehet hiába.

Huxley végül teljesen magával ragad, és jelzem Marcinak, hogy mégis kipróbálnám, még sosem tettem, úgyhogy a hétvégén magával hozza a gombás csokit, amit egyébként is kettőnknek vett.

Azt hiszem, leginkább attól félek, hogy a világom látszat-világ, a jól létem erőfeszítés eredménye, jól megtanult módszer a félelmek elsüllyesztésére, és kiderülhet valamiféle csalás, ami összeomláshoz vezethetne. Amikor Huxleytól azt olvasom, hogy a periódikus depresszióval rendelkezőknek vannak tőle negatív élményei, megint elmegy a bátorságom. Attól félek, hogy ráparázok, és attól, hogy mert félek, hogy ráparázok, ezért ráparázok.

Eltelik a szombat, hogy csak filmet nézünk, későn alszunk el, másnap későn, de kialvatlanul kelünk. Délután tovább lanyhulnak a szabályok, jöhet az édesség is, aztán szóba kerül a gomba, és én leharapok egy kockát az ötből, Marci kettőt, aztán pár perc múlva a harmadikat is. Azt mondja, attól tart, hogy ha csak egyet eszem, épp hogy meglegyint a szele és nem lesz jó, én meg azt mondom, attól tartok, hogy ha kettőt eszem és nagyon belemegyek, akkor ő úgysem lesz velem, hogy kiszedjen. Azt gondolom, legyintsen meg, aztán meglátom, mi lesz.

Téblábolunk, kinyitjuk a kanapét, filmeket válogatunk, hogy vajon mi lenne jó nekünk, aztán kezd beütni, és akkor már össze-vissza húzogatjuk a bútorokat, igazgatjuk a tévét, mert sehogy sem jó, túl messze, túl közel, ferdén áll, halk, hangos, a film úgy szar, ahogy van, úgyhogy végül betesszük az avatárt, amit aztán háromszor nézünk meg.

Ahogy beüt, az a szokásos betépve-érzés: kimelegszünk, kipirosodik az arcunk, nehézséget kezd okozni minden gyakorlati dolog.

Az elején leköt a film, visz magával, a képek, a színek, a jelenetek még sokkal jobban átélhetőek, de Marci nyilván máshogyan utazik, ahogy később mondja, komoly sci-fi ment a fejében. Annyit tud róla mondani, hogy egy négyzethálós félkör.

Én közben megfigyelni akarok, ez a feltett szándékom, habár nem olyan tudatos. Szinte rögtön az elején jön egy kis szorongás, ami emlékeztet rengeteg korábbi szorongásra, arra hogy félek attól, hogy vége lesz az egésznek, és hogy gyorsan lesz vége. Minden korábbi bulira, amikor tudtam, hogy annak reggel annyi lesz, amikor mindenki elfárad, a biztonságos éjszaka eltűnik és helyette rémisztően és fenyegetően hajnalodik majd, amikor elég világos lesz ahhoz, hogy ne tetszen, amit a tükörben látok. És emlékeztet minden korábbi józan élményre, hogy minden elmúlik, mindennek vége lesz. Emlékeztet a meglévő gyanúmra, ami szerint annak ellenére, hogy folyamatosan változásban tartom magamat, az életemet, a környezetemet, ezzel csak becsapom magamat, és valójában félek a változástól. Éppen hogy nem megyek bele, mert úgy is vége lesz. Megfogom hát ezt a gondolatot, és elhatározom, leszámolok vele, különben ez határozza majd meg az egész élményt. Azt is hiszem, hogy amit most elintézek, azt egy életre elintézem. Azt hiszem, hogy ebben a tudatállapotban jobban be tudok vésni dolgokat, mert ki van iktatva a kontrollőr, a zsarnok, és közelebb vagyok valódi önmagamhoz. Mindezt elhiszem, ezért így is van, így élem meg.

Sikerül az elengedés, nem pusztán a logikai okfejtéssel, hanem, mert akarom, mert ez a szándékom. Abbahagyom a tipródást is, hogy most egyem-e meg a másik kockát, vagy később, hogy lesz jobb, hogy nem lesz rosszabb, és hogy tart tovább a jó. Gyorsan átmegyek ezeken, elég szembe fordulni a félelemmel, és ez szinte meg is oldja, de igyekszem értelmezni is, és ránézni az életemre, mert abban ez a ragaszkodás folyamatosan jelen van, ha itt az esszenciája egyből megjelenik. Nincs vagyon, nincs tulajdon, nincs semmi, ami az enyém volna, és mégis – vagy pont annak okán, hogy – van ragaszkodás, és ezért félelem a veszteségtől.

A tapasztalatot, hogy nem félek az élmény végétől, hanem a jelennel törődök, fejben átviszem az életemre, és később ez az egész visszatér abban, hogy bármit teszek, bármit nézek, bármire gondolok, az jó, de ha Marci megmozdul vagy valami változik, az új élmény ugyanolyan jó, és csöppnyi veszteségérzet sincs a változás felett.

Ehhez kapcsolódva előveszem az idő témáját, mert gyakran foglalkoztat a kérdés, hogy hogyan tudnék kiszakadni belőle. Felismerem, hogy ez ugyanaz a probléma, mint az előző, szorosan kapcsolódik a végtől való félelmemhez, és ha attól nem félek, akkor az idő is elveszti a hatalmát felettem. Ha nincs vég, akkor nincs kezdet, csak a jelen van, a létezés. Nem múlik semmi, az idő sem, ahogy most sem, és ez egy nagyszerű alkalom megfigyelni, hogy milyen az, amikor az idő nem létezik, érdektelen, csak az egyik történet másikba olvadása van, nem egymáshoz viszonyítva, egymásutániságban, lineárisan, véggel.

Egy cseppet sem kételkedem abban, hogy amit átélek, az valóságos-e. Hogy a valódi énem kerül-e előtérbe, tudatosabb vagyok-e, vagy csak módosult tudatállapotban vagyok-e, azaz én vagyok, megmásítva. Tudom, hogy most tudatosabb vagyok.

Minden, ami vagyok, amit gondolok, ami meghatároz, az a tudatom, és ami most történik, az ugyanúgy a tudatomból indul ki.

Ebben a pihe-puha biztonságban még néha eszembe jut, hogy ennek vége lesz, de alig tudom elhinni. Arra gondolok, hogy de hiszen ez fenntartható, folytatható, újra visszahozható. Hogy az otthonom mindig itt van, ahol én, Marci mindig mellettem lehet, és ha menne ki a gomba, ihatok egy kávét, ehetek csokit, elszívhatok egy cigit. Más megvilágításba kerülnek ezek a szerek, a cigi, a kávé, a csoki. Ha most eszembe jutnak annak kapcsán, hogy hogyan élhető át újra vagy hosszabbítható meg ez az élmény, akkor feltételezem, hogy ugyanúgy tudattágító hatásúak. Próbálok a hétköznapi eszemmel rájuk nézni, vagy a kontrollőrével, de nem sikerül, semmi rosszat nem látok bennük, végtelenül kedvesek nekem, végtelenül jó dolgok, végtelenül szeretetteliek, segítőek, pozitívak.

Az otthon érzését nyújtják, de nem mint a nem létező otthon helyetti otthon-pótlékot, hanem a valódi otthonomhoz tartozó dolgokként.

Jó ideig nem eszünk, nem iszunk, nem is nagyon gyújtunk rá, később viszont egymás után isszuk a kávékat, és amíg jó volt feküdni, addig most a legjobb a konyhában állni, és aztán még jobb visszafeküdni a kanapéra. Amikor mozgunk, akkor be vagyunk tépve, amikor mozdulatlanul vagyunk, akkor utazunk.

Többnyire össze vagyunk bújva, és elmélázom ezen az otthonosságon, hogy az egyébkénti csavargó-létem, hontalanságom ellenére most mennyire otthonos minden, mennyire nagyon meg vagyok érkezve. Marci azt mondja később, hogy vajon fejben beszélgettem-e vele, és beszéltem-e neki az otthonosságról, amire ő azt válaszolhatta, hogy azért érzem otthon magam, mert ő szeret.

Az otthonosságról hangosan is beszéltem, és ő is a szeretetről, hogy ez az alapélménye, ez erősödik most, a szeretet, a lények, a tárgyak, a növények felé való szeretet. Hogy jobban megértsem őt, elmondja, hogy például akkor is szeretetet érez, amikor mondjuk egy teherautó platóját kell lenyitni, és ahhoz egy kis fogantyút elfordítani, azt is szereti, meg egy ajtófélfát is. Elképzelem, megértem őt, és mélységesen csodálom ezt a világot, ami ennyire pozitív, de jön egy gondolat, hogy akkor hogyan lehetséges az, hogy ilyen boldogságot magamagától más kezébe helyez, mástól tesz függővé? Azt mondja azért, mert az jó.

Igen, a szeretet jó, fontos, de csak van, nekem nem ez a lényegek lényege, hanem az, hogy most felfelé nézek, ahogy mindig felfelé tekintek, és ami most elönt, a kitágult tudatosság, az az, ami a lényeg, azért megyek fel, és aztán hozom le, másoknak is – ez a szándékom, ez az emberekhez való viszonyom. Vagyok én, megy belőlem egy vonal felfelé, onnan lefelé, egy másik emberhez, meg egy harmadikhoz, egy háromszög, vagy sok háromszög, aminek az egyik alapjának az egyik szöge én vagyok… kérdezem, hogy ő hogy látja magát, azt mondja, hogy hát azért ő is különállóként, és néha nem érti, miért olyan szomorúak mások, de nem, nem, mondom, absztrahálj, vonatkoztass el, mi lenne, ha ilyen hálóként néznéd, vagy mondjuk kugli bábunak tekintenéd magadat, akkor hol vannak hozzád képest mások, nem, ő nem kugli bábu…

A plafont bámulom, ebben a szoros ölelésben, otthonosság érzésben, ami a kiindulópontja annak a vonalnak, ami felfelé visz, hogy később majd lefelé jöjjön megint, mert ez az életfeladatom. A plafon hepehupás, és még az elején onnan is tudtam, hogy megérkezett a gomba, hogy felfénylett minden, ahogy akkor is, amikor megettem a második kockát. Most ez a fény világítja mögülem a plafont, minden sárgás, pirosas, arany árnyalatban játszik. A göröngyök kidoborodnak, hullámzanak, formákká, képekké alakulnak. Kőalakokat látok, a plafon anyaga meghatározza a víziók jellegét: piramisok és kőtemplomok között vagyok, hosszasan sárkány fejet, később ganésát látok, egyetlen szemmel, amiből fény jön. A látásomat lekötik ezek a képek, és attól, hogy felfelé nézek, talán kicsit bandzsítok is, még feljebb jutok. Szándékosan húzom magasabbra és még magasabbra a tudatomat, és aztán visszanézek, ránézek magamra és ránézek az egész életemre.

Ránézek magamra ebben az állapotomban, és mindent tökéletesnek látok. Alig akarom elhinni, hogy ezzel a testtel, ezzel a személlyel bármi bajom lehet. Olyan tökéletes minden, annyira én vagyok én, hogy nehéz egyáltalán belegondolnom abba, hogy bármit máshogyan akarhatnék. Rémlik a nappali baszogatós énem, ezért próbálom sorra venni a „kinti” problémáimat, de még elképzelni is alig tudom őket. A testemtől éppen el vagyok szakadva, az állam, amihez az egyik kezem ér, olyan, mintha méterekkel messzebb volna tőlem, a könyököm, amin Marci keze, még távolabb van, és mégsem vagyok annyira elszakadva, hogy ne merengjek el azon, hogy ezeken a pici réseken át látok, a szemeimen keresztül. Azt gondolom, hogy ha a szemeimen keresztül látok, akkor ez az egész csak illúzió, amit most érzek, hogy nem vagyok a testem része, és arra gondolok, ki kellene szállni belőle teljesen, hogy megtapasztalhassam a tudatomat teljes valójában. De valahogy nem hiteles ez a vágy, mert ezerszer erősebb az az érzés, hogy minden tökéletes így, ahogy éppen van, és hogy a tudatomnak itt van a lehető legjobb helye, ahol van, ebben a testben.

Igyekszem felidézni és ránézni az anyagi életemre, és ez megint csak alig sikerül, el sem tudom hinni, hogy igaz az, ami most csak rémlik, hogy az, a matéria egyébként olyan meghatározó. Igyekszem megkeresni az elégedetlenséget, elképzelni egy másik életet, egy jobbat, egy gazdagabbat, bőségesebbet, de nem megy, egyre csak erősödik a bizonyosság, hogy így tökéletes minden, ahogy van.

Igyekszem azt érezni, hogy egyedül élek, magányos vagyok, kötődési és mindenféle problémám van, de biztosan tudom, hogy nincs, képes vagyok kötődni, képes vagyok szeretni, így, ahogy most is.

Ránézek a vágyaimra, a megvilágosodás utáni vágyamra, és tudom, hogy ez az az állapot, amit keresek, amiben most vagyok. Tudom, hogy ez a megvilágosodás, és ez a szamadhi, egy bepillantás.

De nem azt érzem, hogy még és mindig ezt akarom, hanem azt érzem, hogy ezt nem kell akarnom, mert ez mindig is itt volt és mindig is itt lesz, mindig az enyém, én magam vagyok. Próbálom belátni, hogy majd ha kimegy a gomba, beszűkülök, lekorlátozódom, és ugyan nem vesztem el az élményt, de el leszek zárva tőle, de nem tudom lelombozni magam, mert mélységesen hiszek abban, hogy az élmény valódi, hogy a tudatosságom kitágult és nem megmásult, és hogy el tudok ide megint jönni, ha egyáltalán el akarok majd indulni bárhonnan bárhova, mert csak rajtam múlik, azon, amit egyébként is tudok, „kint” is, hogy fel tudom húzni a tudatomat. Hogy ahogy tudok lefelé csavarodó spirálba kerülni, úgy képes vagyok felfelé is haladni.

Azért vagyok végtelenül bizonyos abban, hogy az élmény valódi, és amit az életemre nézve látok, valódi, mert mélységesen hiszem, hogy a tudatom határozza meg azt, aki vagyok, azt, amim van, és azt, amit megélek, hétköznap is, és most is. Ugyanaz a tudat működtet ott és itt, és legvégső esetben begombázhatok bármikor, és – ezt már hangosan mondom – mostantól fogva a gombában hiszek, felveszem a gomba-vallást.

Nem érdekel többé a megvilágosodás, nem érdekel többé az, hogy a rutinból, a hétköznapokból kiszakadjak, az érdekel, hogy éljek, ott és itt és úgy és így, és ha élek, élem az életemet és akár havonta begombázok, vagy ünnepek, rítusok, szertartások alkalmával, az sokkal valóságosabb, mint ha ébren egy másik világról ábrándoznék.

Elragad ez a probléma megint, hogy elképzelem, hogy milyen jó lenne Marcival még szorosabban összefonódni, de megcselekedni rosszabb, és ha mozdulatlanul fekszem, akkor utazom, ha mozgok, akkor cselekszem. Azt mondom, hogy ezt a paradoxont az életben sem tudom feloldani, hogy gyakran azért nincs kedvem dolgokhoz – írni, családban élni, cselekedni –, mert gondolatban jobban teremtek, és valóságosabb az élmény, mint ha „meg is élem”, és egész konkrétan, ha gondolatban energiát kérek, akkor az hatásosabb, mint ha az égnek emelném a kezeimet, mert ez utóbbival gyengítem a figyelmem, a teremtő gondolataim erejét. Valamint ha csak gondolatban teremtek, akkor mindig a jelenben vagyok, mert csak gondolok és kész, nem rákészülök, megcselekszem, visszagondolok rá.

Marci azt mondja, hogy jöttek a spanyolok, és kupán vágták az indián varázslókat, akik messzire utaztak, miközben a tűz körül ültek, de Don Juanék után ezt már nem lehet megtenni, ők cselekedve utaznak. És hogy ahhoz mennyi energia, mennyi gyakorlás kell, ő készül rá, és én is készülök, de az én utazásom más, engem mindig egy gondolkodás általi felismerés visz egyre följebb. De való igaz, hogy ezt aztán le kell hoznom egyszer, és sikerül, amint elegendő energiát nyerek az elegendő felismeréseimből.

Ez az egész valójában nem érdekel most, amikor annyira tökéletes minden. Keresem az önbecsapást, újra és újra végignézek magamon, az életemen, az egész világon, de sehol semmi rossz. Nem kezdődött, ezért nem is lehet vége, nem vagyok a testem, ezért nem vagyok csúnya, végtelen a béke, nyugalom és biztonság, ezért nem jöhet be semmi rossz. Azért nem jöhet be, mert a tudatom alakítja az életemet és az eseményeket, és ha nem hívok be rosszat, vagy ami bejön, nem ítélem rossznak, akkor nem létezik a rossz. Egyszerűen nincs hova fokozni az élményt, nincs feljebb, és nincs lejjebb sem, mert semmit sem dugtam el, úgyhogy még teljesebb öröm árad szét bennem, és azt hajtogatom, hogy milyen szép, mennyire gyönyörű, milyen teljes a világ.

Végtelen elégedettséggel és boldogsággal tölt el ez a visszacsatolás, hogy ha most nincs rossz, akkor egyébként sincs bennem rossz, félelem, szorongás, kudarc-élmény. Azt mondom, hogy biztosan tudom, hogy a múltam már nem létezik, nem viszem magammal. Hogy volt, de már nincs, és hogy nemrég még az mozgatott, ez biztos, de már nem, ez is biztos.

És hogy most nincs elszakítottság-érzés sem, tudod, amikor el vagy szigetelve, de Marci nem tudja, mondom tudod, amikor egy kapun belül zajlik minden, az egész élet, és te kívülről kukucskálsz befelé, de Marci nem tudja, mondom tudod, az érzés, amiről rengeteg írás, film született, ez egy közös emberi alap-élmény, de Marci nem tudja, soha nem is tudta, de egyébként szívesen tudná, én meg elképedek ezen a szemérmetlen és pofátlan egészségen, de ennek ellenére a konklúzió az, hogy én is egészséges vagyok, viszont hálás is, mert bennem van az egész világ, minden emberi érzés, fájdalom, szenvedés. Marci azt mondja, tudja, szerinte én megértem, amikor a vevő az eladóval kiabál, de mondom nem, nem értem, nincs hozzá türelmem, mert nem érdekel, hanem az érzés érdekel. Bár azt nem tudom, mit lehet kezdeni az egésszel.

Előveszem megint a testemet, mert az nem lehet, hogy semmi bajom vele – de semmi bajom vele. Azt fejtegetem, hogy mennyit keresem ezt az érzést a hétköznapi életben, nap mint nap, hogy én magamért vagyok értékes és nem azért, ahogy kinézek. Hogy szarom le a mások véleményét, de milyen nehéz nekem magamnak belátnom, nem, nem is belátnom, hanem éreznem, hogy én a létezésemnél és nem másnál fogva vagyok. Hogy biztos van valami sejtése róla, hogy mit mondok, de milyen más ez nők és férfiak esetében, hogy a nőkhöz mindenképpen a vizualitáson keresztül közeledünk.

Aztán azt fejtegetem, hogy milyen fontos, ahogy kinézünk abban az értelemben, amelyikben az omaticayák harc előtt tollakkal díszítik a fejüket, és hogy legalább annyira meghatározza az, amit viselek, azt, aki vagyok, mint aki vagyok, azt, amit viselek.

De most boldog vagyok, mert nem fontos, hogy hogy nézek ki, sőt, a lehető leggyönyörűbb vagyok, csak azért, mert vagyok.

Körülöttem minden csak van, de még mennyire van, él, létezik. Ahányszor körbenézek, elképedek a sok szépségtől. A sarokban narancsos fal, élénk, sötétzöld növények, barna bőr kanapé melett, felette arany velencei tükör. Egyáltalán nem kell erőlködnöm vagy vágynom rá, hogy Huxley szemeivel lássak: minden megelevenedik, a színek elképesztően élénkek, bárhova pillantok, leginkább a színek ragadnak meg. Ha a konyhára nézek, a sok barna és bézsből kiragyognak a fémek, és a pálma törzse aranyban játszik. A másik pálmával, a leanderrel és az orchideával külön világot képeznek, egy élő, mozgó, lélegző dzsungelt, amit minél tovább nézek, annál több dimenziósnak látok, míg végül saját tapasztalati úton megértem az absztrakt expresszionista képeket, és aztán mesélek Marcinak arról, hogy Huxley oldalakat szentel a különböző mennyországoknak, a szegények gazdagságának, a bársonynak, a nehéz drapériáknak, a színeknek, drágaköveknek, és az üvegeknek, igen, az üvegeknek, amiket sosem láttam még ennyire saját valóságukban. A síkos, csúszós, sikamlós simaságukat, hibátlan felületüket.

A fények, színek és formák azok, amik a leginkább meghatározzák az élményemet, nem győzöm hajtogatni, mennyire szép minden, milyen gyönyörű a világ. Bármerre nézek, elragadnak a formák, a színek, és a fények, amik narancsosak, vörösesek, de ha a plafont nézem, előbb-utóbb lilás, türkizes színeket látok, olyan halványakat, mintha vízfestékkel festették volna, talán kevés barnásat is, akkor is, ha a plafon előtt a levegőt nézem. De abban van valami mértani is, az egyébkénti, nappali, normális, mindig jelen lévő „pontjaim” most inkább négyzetrácsokba állnak össze. Van valamiféle mechanikai, gépi érzés az egészben. Ha pedig lecsukom a szemem, jönnek a mértani formák, millió részre osztódva, ennél szabályosabban aligha volna lehetséges, pontosan, mint egy kaleidoszkópban, csak még apróbb, még több alakzattal. Nem nagyon akarom lecsukni a szemem, annyira egy vagyok most mindennel, és annyira itt és ebben van a helyem, ahol és amiben éppen vagyok, részeként, résztvevőjeként. Nem akarom megfosztani magam a látványtól sem, és Huxley után azt gondolom, ez normális, de Marcinak nem, ő inkább belül, befelé utazik. Eszembe jut, hogy nekem az „életben” is sokkal meghatározóbb, valamiért az egyik legfontosabb dolog a szépség, az esztétika, hát ennyiben hagyom, és csak élvezem, mérhetetlenül kedvtelve.

Később lassan visszajönnek a testi érzetek, a szomjúság, a hólyag feszülése, a test igénye a tisztaságra, de minden addigi érzés megmarad: a jóság, szépség, lelki tisztaság. Puha, bársonyos visszatérés, mindenféle vég és átmenet nélkül, észrevétlen átsiklás onnan, ide, miközben én és a világ nem változunk.

Lefekszünk, késő van, délben kelünk, és van némi enyhe másnaposság, kicsi fejfájás, de inkább a pihentető alvás hiánya miatt. Azt gondolom, hogy amikor egy-egy drogozás után mocskosnak éreztem magam, az a szer mocskossága miatt volt, de ez a gomba nagyon tiszta, és ezért én magam is tiszta vagyok.

A neten rögtön gombát keresünk rendelni, de egyelőre csak spórákat találunk, aminek a termesztéséhez nincs elég információnk, de érzésre mégis eldönthető, hogy mexikóit vagy ekvádorit szeretnénk, semmiképpen sem tazmániait vagy indiait, vagy kambodzsából valót.

Az írás megint egy másfajta tevékenység, számomra konfliktusban áll a szemlélődéssel, a tapasztalással, amiket ezek szerint mindenek felé helyezek, ezért sem erőltetem egy ideje. De mégis szükségem van az értelmezésre, az élmény átélésére újra, egy másik szinten, ez az egyik reggeli első érzésem. Érzem, visszajött a szükség a definiálásra, ez megint itt van, nem szabadultam meg végleg tőle, pedig nyilvánvalónak találom, hogy a kapcsolat is attól nehéz, hogy definiálni akarom, hogy meg akarom határozni, mit kezdjek vele, mi legyen a célja, hogy eldöntsem, jó-e, és mivel mindez nem sikerül, vagy nem merem megtenni, hát teszem, ahogy gondolom: benne is vagyok, meg nem is.

A filmben közben Jake imádkozik, de Neytiri azt mondja, Eywa az életet támogatja, nem rajtuk segít – Neytirinek több kapcsolata van a természettel, az istenekkel. Egymáshoz érintik a homlokukat és a fiú a lányból nyer energiát, és aztán nyertes harcba vezeti a klánokat, miközben én felfelé nézek, mert az a legfontosabb, de tényleg egy ölelésben fekve tehetem ezt meg nyugodtan, és aztán lehozom azt, ami fent van, hogy értelmezzem, megértsem, Marcinak pedig ez lesz a legfontosabb, maga az ölelés, azt írja most, sms-ben.

Miközben én írok, mert a definiálás szükségessége az íráshoz vezetett, amiről úgy általában azt hiszem, hogy ha éppen írok, akkor éppen nem élek, és ez igaz is, ugyanakkor itt van ez is, hogy közben, ha nem is annyira a jelenben, de mégis élek, át-élek még egyszer valami fontosat, ami történt, és amit legalább megörökíthetek, hogy emlékezzek, és amivel kapcsolatban nagyon fontosnak tartom, hogy szét tudjam válogatni azt, ami egyelőre csak megtapasztalható volt, és azt, ami máris átmenthető, hogy lássam, mi marad legközelebbre, ami még át kell hozni.